Advent előtt, november utolsó vasárnapján ér véget az egyházi év. Krisztus Királyt ünneplik ekkor a hívek - ez a katolikus egyház legifiatalabb ünnepe. Íme a története - és egy rövid, őszi mese Krisztus Király cselekedeteiről   „abból az időből, mikor még a Földön járt"!

1925-ben XI. Pius pápa úgy látta, egyre többen fordulnak el az egyháztól - erősödött az ateizmus eszméje, fokozódott a szekularizáció. A pápa ekkoriban még Mindenszentek előtt egy héttel, október végén gondolta jónak emlékeztetni a híveket Krisztusra, a megváltóra, a királyra - ezzel az újonnan elrendelt főünneppel.  Az ünnep 1969-ben a II. vatikáni zsinat döntése nyomán került mai helyére a liturgikus naptárban.

Krisztus király ünnepe mozgó ünnep: november utolsó vasárnapján kell megülni - vagyis valamikor november 20 és 26 közt. November utolsó vasárnapja  a liturgikus  év vége - Adventtel új egyházi év kezdődik. 2023-ban a napja november 26-a, vasárnap.

Krisztusra, mint királyra a Bibliában Pál apostol a filippiekhez írt levélben hivatkozik, mikor a koronázás jellegzetes mozzanataival írja le a  feltámadással dicsőségbe emelt Krisztus méltóságát.

Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére."

A fölmagasztalás megfelel a trónra ültetésnek, a név adományozása a koronázáskor elnyert uralkodói nevet idézi, a térdek meghajlása pedig a hódolatot szimbolizálja. De Krisztus és Pilátus párbeszédében is találunk utalást bőven a királyságra - ezért az első keresztények óta a hívek Jézusra mint mennybéli királyra gondolnak. Jézus keresztjén minden ábrázoláson ott látható felirat -  INRI a. m. Iesus Nazareanus Rex Iudaorum - vagyis Názáreti Jézus a Zsidók Királya  - eredetileg az elítélés okát volt hivatott jelezni, mégis ez ragadt meg a freskók és oltárképek szemlélőiben. 

  „ Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat " 

hangzik el november utolsó vasárnapján az ünnepi miséken. Vagyis:  Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus parancsol".

A trikolon röpima 1925 óta inti szerénységre ezen a napon a keresztény világot, emlékeztetve arra, hogy Krisztus királysága a leghatalmasabb - ahogyan Jézus feleli Pilátusnak az Újszövetségben: "Az én országom nem e világból való". 

A röpima nem erre az ünnepre született - sokkal régebbi annál. Gyakori felirat-elem;  és egyike a leggyakrabban elmormolt áldásoknak (benedictio). Már a középkorban gyakori amulettszöveg volt, ráolvasásként, gonosz kiűzésére, áldásra, gyógyításra használta a nép. Legrégebbi magyar szövegváltozatát a Pray-kódexben találjuk:

Cri tus orzagol + Cri tus paranchol + Cri tus goz.

A magyar néphagyomány a népmesékben rendre Krisztus Urunk" -at említi, és a népi énekekben is Krisztus Urunk szerepel. Egy őszi, szüreti mesével idézzük fel a közelgő ünnep szellemében most Krisztus Királyt - úgy, ahogy a magyar nép játékos kedvű képzeletében él - Benedek Elek gyűjtéséből. 

                                                             Krisztus Urunk muzsikája.

             Egyszer volt egy szegény ember, s annak három fia.

Ennek a szegény embernek egy fél lánc szőlőföld volt minden gazdasága, de abban sem volt nagy öröme, mert rájártak a seregélyek, erősen pusztították.

 - Édesapám - mondja a legidősebb fiú -, kimegyek a szőlőbe, hogy elhessegessem a seregélyeket, mert különben nem szüretelünk.

 - Jól van, fiam, csak eredj.

Kimegy a legény a szőlőbe, ott pattogtat, durrogtat a kendercsapós ostorával, hessegeti a seregélyeket.

Éppen akkor talált arra menni Krisztus urunk meg Szent Péter, s merthogy erősen megszomjúhoztak mind a ketten, vizet kértek a legénytől.

- Majd holnap - felelt a legény kurtán -, ott a forrás, ahol, ni, igyanak kendtek, ha szomjasak.

Krisztus urunk egy szóval sem kérte többet a legényt, csöndesen továbbmendegélt, Péter meg utána. De egy jó hajításnyira sem mentek, úgy ellepték a seregélyek a szőlőt, hogy minden fürtre jutott kettő-három, s hiába durrogtatott, hiába kiabált a legény, nem repültek el.

Hazamegy este a legény, s mondja nagy búsan az apjának, hogy ő nem tudja megőrizni a szőlőt, annyi a seregély, mint a csillag az égen, s meg sem rebbennek az ő durrogtatására.

Másnap a középső legény ment ki, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja. Nem adott vizet Krisztus urunknak, s el is lepték egyszeriben a szőlőt a seregélyek.

Harmadik nap a legkisebb legény ment ki, akit a bátyjai félkegyelműnek tartottak, pedig több esze volt, mint az egész falunak. Ahogy elkezdett pattogtatni, durrogtatni, jött Krisztus urunk Péterrel, s vizet kért.

- Nem adok - mondta a legény -, mert a korsómban megmelegedett a víz, de csak várjanak kigyelmetek, egyszeriben hozok a forrásról - azzal elszaladt, s egy pillantásra már hozta is a jó forrásvizet.

- No, fiam - mondta Krisztus urunk -, ez igazán jó víz, mit kívánsz érte?

- Nem kívánok én semmit, ugyan mit kívánhatnék egy csepp vízért?

- De mégis, csak kívánj valamit, fiam - biztatta Krisztus - olyat nem kívánhatsz, hogy meg ne adjam.

- Hát - mondta a legény -, akkor adjon nekem olyan muzsikát, hogy ha fújom, még az égi madarak is táncoljanak a nótájára!

 Krisztus urunk csak a köpönyegje alá nyúlt, s mindjárt kihúzott onnét egy furulyát.

 - Fújj belé, fiam!

Belefúj a fiú, s hát, uramteremtőm, a seregélyek mind fölrebbennek a szőlőből, s kalimpálnak, firegnek-forognak a levegőégben, éppen mintha táncoltak volna!

Krisztus urunk továbbment Szent Péterrel, a legény meg csak fújta, fújta a furulyáját, s többet egy seregély sem tudott leszállani a szőlőbe. Lett is azon az őszön annyi szőlője a szegény embernek, hogy az csupa csoda! Rostával hordták haza a bort, s mégsem győzték mind hazahordani!